A hányás- fosás fiziológiája
Figyelem! Ez nem tudományos bejegyzés, csak a saját /nem kevés/ tapasztalatom összegzése a témakörben…
Mert igen, természetesen Peti hasa nem az antibiotikum miatt ment.
Amióta a gyerekek közösségbe járnak, rendszeres időközönként visszatér hozzánk barátom a Hányifosti Vírus. Jön, lát és tarol. Hiába a sikamika, ágyhúzás, folyamatos mosás, különítés, mindannyian elkapjuk, és ki ki hajlama szerint ki is fekszik tőle. Jó esetben először a gyerekek, majd mi Orival, még jobb esetben a felnőttek kis eltolásban, hogy mindig legyen ápoló személyzet.
Tünetek:Nálunk általában a dolog úgy működik, hogy derült égből villámcsapásként valaki /általában az egyik gyerek/ elkezd hányni, és nem áll meg egyszeri alkalomnál. Van, hogy a gyerekek azzal jönnek haza, hogy a „Józsika odahányt az ágyába alváskor”, ilyenkor már készülök lelkileg, mi ugyanis annyira érzékenyek vagyunk erre a kórságra, hogy azonnal elkapjuk.
A hányásnál elidőznék egy kicsit.
A gyerekek egyrészt nagyon utálnak hányni, másrészt nagyon megijednek tőle.
A legnagyobb fiam annyira próbálja visszatartani, majd erőlködik, hogy apró pontszerű bevérzések szoktak lenni az arcán. A középső fiam, pedig amíg lehet visszatartja, ilyenkor köhécsel és sír. Ezeket akkor figyeltem meg, amikor még pici volt és nem tudott beszélni. A lányom profi, ő nemcsak simán kiadja magából ami benne van, de rendszerint a Wc-re is kiér. Még éjszaka is. Valahogy felébred. Mert ugye azok az igazi vidám pillanatok, amikor arra ébred az ember lánya, hogy a gyerek lehányt az emeletes ágyról.
Ilyenkor kell megmutatni, hogy milyen szülők vagyunk: ezekben a percekben nem szabad mérgesnek lenni, hanem gyorsan takarítani és közben nyugtatni a gyereket, bíztatni, hogy ha jön még hányás, ne tartsa vissza. Ha már megnyugodott, akkor arcmosás, orrfújás /sajnos előfordulhat, hogy az orrjáratban köt ki a hányadék/, szájöblítés, egy két korty víz. Nem szabad fogat mosni, mert a savak károsíthatják a fogzománcot!
Éjszakai hányás esetén az emeletes ágyról levesszük a matracot és a földön alszik tovább a gyerek, és sokszor egyikünk befekszik a gyerekszobába, hogy a további eseményeknél segítsen.
Ha nagyon hánykolódik a gyerek alvás közben tuti jön a folytatás! Mi be szoktunk készíteni egy vödröt, hogy ne kelljen kiszaladni a wc-be, mert hiába pár lépés, az sok lehet.
Folyadékpótlás hányás esetén: Mi vizet szoktunk adni, kortyonként. Próbálok arra törekedni, hogy negyedóránként egy kortyot igyon a gyerek. Éjszaka, csak akkor, ha többször hány. Sajnos előfordul, hogy az egy óra alatt beletukmált vízmennyiség, kijön. Azt minden szülőnek magának kell tudnia, hogy mi az a pont amikor orvoshoz kell menni, én a legelső alkalommal rohantam velük, és az épp ügyeletben lévő orvos akkor nagyon sok mindent elmondott nekem, amit azóta is betartok és itt és most le is írom.
Szóval, ha egy napig többször hány a gyerek még nincs nagy vész. Folyadékot pótolni kell, víz, üres tea, vizezett almalé, sőt egyszer a kólát is próbáltuk, kikeverve belőle a szénsavat, tényleg hat a hányingerre, és a gyömbér is. Én azt adok, amit kívánnak. Ha nagyon elesettek, akkor rábeszélem őket, hogy igenis kell inni /egy nagyobb gyerek már érti, hogy ha nem iszik muszáj bemenni kórházba/. Étellel, ha nem kérnek, nem erőlködöm. Ropit, háztartási kekszet kínálok, de ha nem kérnek, nem tukmálom.
Nálunk mindig van itthon orális infúzió, és probiotikum. Az orális infúzió egy tasak por, ami t megadott mennyiségű vízhez kell adni, és meginni, visszapótolja az elveszett sókat a szervezetbe. Nagyon rossz ízű /édes és sós egyszerre/, ezt akkor szoktam adni a gyerekeknek, ha egyszerre van jelen a hányás és a hasmenés. Egyik pohárban van ez az oldat, másikban a rendes innivaló. Egy pici korty ebből, egy pici abból
Át is térek a hasmenésre, ami szerintem sokkal rosszabb. Azon ismerőseink, akik kórházba kényszerültek a gyerekükkel, egytől egyig a hasmenés miatt száradtak ki. A hasmars ugyanis ne annyira látványos, mint a hányás, viszont sok esetben az így elvesztett vízmennyiség jóval nagyobb. Aki látott már wc-n görnyedező gyereket, a tudja, hogy sokszor nem is tudjuk, hogy most mit hallunk, hogy pisil, vagy kakil e szegény. Én személy szerint ettől sokkal inkább rettegek, mint a hányástól.
Általában ez a vírusunk második stádiuma szokott lenni. Ha ekkor már nincs hányinger és hányás, akkor szoktam erőltetni a kekszezést és ropievést. Valami legyen a gyomrukban. Az ivásra is sokkal jobban odafigyelek, és teszek az italokba pár kristálynyi sót. Van, aki ilyenkor csipszet is ad, én azt még sosem próbáltam, ugyanis az zsíros is, és valahogy nem tudom elképzelni, hogy a hasmenésen az segítene.
Továbbra is adom az orális infúziót, és ha lehet erőltetni, akkor répát és almát is. Van egy barátnőm, aki most mondta, hogy ő reszelt almás kekszet ad ilyenkor mindenkinek. Ezt még nem volt alkalmam kipróbálni, de az összetevők mindenképpen jót tesznek.
Itt említenék meg egy tápszerként emlegetett italt: ORS-200 néven kapható. Kicsi gyerekeknek ajánlott, szintén folyadék és sópótlásra. A fent említett kórházba került ismerősöknek ezt kellett beszerezni, hogy a kórházban adhassák a gyerkőcnek.
További tudnivalók a hasmenésről: hasfogó szert nem szabad adni: ürüljön ki a vírus a szervezetből!
Ha elhúzódó a hasmenés akkor nem árt egy kis popsikrém még akár a nagyoknak is.
Sokszor előfordul, hogy nem ér ki a gyerkőc a wc-re. Ennek nem szoktam örülni, és egy idő után már azt kérem, hogy pukizni is járjanak a wc-be.
Természetesen elemi higiénia a kézmosás, de én ilyenkor naponta akár többször is kitakarítom a wc-t, áttörlöm az ülőkét.
Naponta cserélünk pizsamát, és ha átment az egész családon, és mindenki javul, akkor áthúzom az összes ágyat /akkor is, ha előtte már megtettem mondjuk 2 napja/.
Mindig csak zuhanyzunk, nem ülhetnek a gyerekek vízben, pláne nem többen. Ez utóbbit egyébként az az orvos mondta, akinél a legelső alkalommal voltunk. Ő azt javasolta, hogy hányós vírus járvány idejében sose fürödjenek együtt a gyerekek.
Gyakran szellőztetünk és ilyenkor a párologtatóban citrom, levendula és a teafa szokott illatozni, mert ezek csírátlanítanak.
Pár szó a kiszáradásról. Mint korábban említettem, mi még sosem kerültünk kórházba, de a tüneteket ismerem. Első és legfontosabb az aluszékonyság. Egy- egy nehéz éjszaka után természetesen a gyerekek nyűgösebbek és el-, elszunyókálnak napközben. DE ha egy gyerkőc, csak fekszik, és alszik és nem is nagyon lehet rávenni semmiféle aktivitásra, akkor baj van. Az aceton szagú lehelet is jel, de mint megtudtam, önmagában még nem ad okot arra, hogy a kórházba rohanjunk, ugyanis a lehelet már akkor büdös lesz, ha egynél több hányás volt. Ilyenkor itatni kell, és figyelni, hogy menjen pisilni a gyerek. Akkor nyugodhatunk meg, ha gyakran pisil, és a pisi már alig színes. Ez akár több nap is lehet, mire helyreáll.
Ismét megismétlem, hogy itatni kell a gyerekeket! Mindenki ismeri annyira a sajátjait, hogy tudja, ha van közte olyan, aki magától nem iszik, csak unszolásra –ilyen nálunk a legidősebb.
Végül, de nem utolsó sorban: én már nem nézem, hogy honnan, kitől kapjuk el ezt a kórságot. Valahonnan jön és kész. Nyilván senki nem viszi a gyerekét sehova, ha tudja, hogy pár óra múlva elkezd hányni, vagy nem tud felállni a wc-ről. Az is biztos, hogy nem azért megy végig egy egész családon, mert nem mosunk kezet fenéktörlés után. Ezek a vírusok cseppfertőzéssel terjednek. Azt biztos mindenki el tudja képzelni, hogy mennyi vírus kerül a levegőbe egy hányás alkalmával.
Végezetül: ha már megnyugodtunk, hogy a gyerekek jól vannak, akkor jövünk mi szülők. No, ilyenkor szoktam mondani Orinak, hogy inkább ütnének agyon. Kimerülten a takarítástól, az aggodalmaktól, félig eszméletlenül a budiban. Nos kedves sorstársak: ilyenkor ne feledjük el magunkon is alkalmazni a gyerekeken kipróbált praktikákat!
A tegnap estém bearanyozása
megszületett A. barátnőm kicsi fia Merse.
Este akartam A-t hívni, mert állandóan ott motoszkált bennem, hogy mi lehet vele. Kinyomott... sosem szokott, de Ori megnyugtatott, hogy biztos vacsora, fürdés, stb...
/Én épp kész lettem 60 db /hatvan!!/ köröm levágásával, szóval nálunk már csak a fogmosás és mese volt hátra a nyugalomig/
Szóval csodálkoztam és izgultam, hogy mi lehet és pár óra múlva kaptam is a sms-t, hogy megszületett a babácska, amikor hívtam épp a kórházba száguldottak.
Isten éltesse az egész családot!
Kimerült vagyok,
és elkeseredett, de muszáj megörökítenem pozitív dolgokat is, hogy látszódjon, a pohár félig tele van.
Peti imádja az iskolát, és a lelkesedése nem múlik. Ma hozott haza először értesítést, ami egy kis olvasás/írás felmérő eredményét tartalmazta, 90 %-os lett. Figyelmetlenségből eredő hibái voltak. A matek nagyon megy neki, és az a kedvenc tantárgya. Gyorsan és pontosan csinálja a feladatokat, már nyitott mondatokat is csinálnak –ezt itthon tanította meg neki Ori.
Kicsit aggódtam az írás miatt, mert rajzolni sosem szeretett, és az év elején a sok rajzolás, színezés nem is tetszett neki. De most, hogy elkezdtek írni, türelmesen kanyarítja a betűket és próbál minél szebben írni.
A sportokban nagyon jó. Emiatt fáj nagyon a szívem: kiválasztották a Bozsik Program meccseire, és ő a kapus. Az edző számított rá nagyon a mai, idei utolsó meccsen. A tüdeje miatt nem engedtem el, nagyon sírt. Bár, szegény a hasmenése miatt ott sem tudott volna lenni. Szombaton lesz úszóverseny, gyanítom az is kimarad.
Volt szülői értekezlet, ahol olyan sok jót hallottam a gyerkőcről, hogy egészen meg voltam hatódva: kedves, ügyes, önálló, okos és szorgalmas. Amikor itthon undok pokróc, erre szoktam gondolni.
Julcsa az én kis hebrencs gyerekem. Ő is marad még egy évet az oviban, hogy komolyodjon. Leül, és dolgozik –ha kedve van. De ha nincs akkor nincs az a hatalom, ami őt ráveszi, hogy két szalmaszálat keresztbe tegyen. Gyönyörűen rajzol, rengeteg színt használ, és mindig vannak a rajzain apró kis szívmelengető részletek: mókusok, akik testvérek, balettcipő anyán, hogy táncolhasson. Nagyon szépen beszél, minden hangot szépen ejt, folyamatosan mesél, és szerepjátékokat játszik
Nándim nagy ovis. Nagyon önálló. Nekem fel sem tűnik, hogy sokkal több dolgot megcsinál magától, mint más kiscsoportos. Öltözik, vetkőzik. Gombol és cipzárt húz. Ahhoz képest, hogy alig egy éve kezdett el mondatokban beszélni, széles szókincse van, és szépen tisztán beszél ő is. Az R hangot nem ejti még, de nem pösze.
Reggelente lelkesen megy oviba, és vannak már barátai is. Minden nap elmeséli, hogy mi történt vele, és részt vesz minden foglalkozáson, nem kívülről szemlélődik, mint anno Peti.
Julcsa és Nándi egy oviscsoportba járnak, és bár továbbra is rengeteget veszekszenek, az utóbbi időben mintha gyakoribb lenne a kreatív együttjátszás is. Most például gyurmából kutyavitamint gyártanak.
Mikkenytűről is van már mit írni. Nő mint a gomba, már 6 kg, tehát ő sem az aprócska babák körét gazdagítja. Hurkásodik a combja, és a pofikája is egyre kerekebb. A napokban újra át kell túrnom a szekrényt, mert egyre többször fordul elő, hogy a 62-es rugi/body kicsi rá. Egyre többet van fenn és igényli a társaságot, ha itthon vannak a testvérei szereti nézni, hogy mit csinálnak, és már beszélget is velük. Hatalmas mosolyokat kapunk, és ha meglát, akkor sokszor szinte oda akar repülni hozzánk örömében. Nyugis baba, egyedül az evés miatt tud begurulni, ha nem vagyok elég gyors. Szerencsére a hasfájása is normalizálódik, már nagyon régen sírt hasfájósan.
Leszámítva, hogy mindig beteg valaki, annyira kerek így hatosban minden. Vasárnaptól Advent, már nagyon várom, szeretnék sokat a gyerekekkel készülődni. Remélem minden jól alakul és az angyalok egészséget hoznak nekünk, mert az én listámon csak ez szerepel…
Kicsit tele van a hócipellőm
Igen, panaszáradat következik.
Olyan jó lenne legyinteni akkor, ha a család egészségéről van szó, de ez nálunk, úgy látszik, nem jön össze.
A tavalyi tél után nagyon reménykedve néztem a tanév elé, hiszen nem volt számottevő betegség. Nem mondhatom, hogy minden, de a szokásos betegség-spirál elkerült bennünket.
Úgy gondoltam, hogy végre 4 évnyi közösségbe-járás után Peti immunrendszere megerősödött, és ebből a szempontból is készen állunk az iskolára. Mekkorát tévedtem!
Még be sem tette a lábát az iskolába, amikor már átment rajta /és az egész családon/ egy hányós-fosós vírus. Gondolom ez tette taccsra az immunrendszerét, ugyanis azóta most beteg harmadjára. De most nagyon. Múlt héten kezdtük középfülgyuszival, majd az orvosunk közölte, hogy a tüdeje sem tiszta. Ma ment először iskolába, ahonnan a második órán felhívtak, hogy menjek érte, mert fájlalja a gyomrát. Reménykedtem, hogy az antibiotikum utóhatása miatt. Hát nem. Hasmenése van.
A gyerekorvosnál, vagy a Heimpálban szedte össze. Oda Julcsánk kulcscsont-törése miatt kellett mennünk kontrollra. Ő ugyanis a bátyjával karatézott a szőnyegen és elesett. 10 napig fel volt kötözve a karja és agyonizgultam magam, hogy a hebehurgya kislányom ne sérüljön rá....
A két kisebbik fiú rendben van. Már ha a javuló-rosszabbodó takonykórokat nem nézzük…
és azt hiszem
volt még egy olyan bejegyzés is, hogy beszippantott a négygyerekes-lét, és majd jövök... Mindig megígérem...
Bár nem tudom mikor lesz megint ennyi energiám, ilyen sokáig fenn lenni...
És persze mondanom sem kell: a betegségdömping folytatódik...
újratöltve
/11.10.17./
Ma egy hónapja jöttünk haza a kórházból Mikivel. Az elmúlt hetek nagyon sűrűre sikerültek, bár ha jobban belegondolok nem lesznek nekem igazán lazítós napjaim…
Amit nagyon szívesen kihagytam volna az a betegségdömping amiben tobzódunk. Most épp Ori jött haza a munkahelyről egy adag neocitrannal, tervei szerint attól fog meggyógyulni holnap reggelre.
A suliban már nem rókáznak a gyerekek viszont köhögnek és már hatan hiányoznak magas lázzal. Tavaly alig volt beteg Peti, és azt reméltem, hogy azért mert már olyan erős az immunrendszere. De úgy látom friss közösség, és minden kezdődik előröl.
Nándi friss hús a placcon, kikúráltam az előző köhögésből, most itt a következő. Julcsám tartja magát.
Mikkentyűvel robogtam múlt héten az ügyeletre, mert úgy ordított, hogy majd megszakadt a szívem. Egy ideig hasfájásra gondoltam, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez valami komolyabb. Végül úgy kellett meggyőznöm az ügyeletes orvost, hogy mindegyik gyerekünk füle be volt durranva ilyen kicsi korban nézzük meg azt is. És lám. A negyedik füles gyerekem…
Azért, hogy dicsekedjek is: mindez nem akadályozta meg a kisfiúnkat abban, hogy 1200 g-ot hízzon egy hónap alatt, és szemmel láthatóan kerekedjen, és nője ki a ruháit sorban.
Egyre élénkebb, a fenn lévő időben békésen tűri a nagyfokú nyúzást, sőt érdeklődve figyeli a nyüzsgést, figyeli a tesókat. Elkezdett már mindenféle hangokat kiadni, Peti szerint kezd beszélni. Már nagyon várjuk a személyre szóló mosolyokat, egyelőre még csak álmában szokott nevetgélni.
A betegségeket leszámítva semmi extra nem történik velünk. Kialakultak a napi rutin feladatok, és mindenki szépen csinálja a feladatait.
Reggel Ori dobja szét a gyerekeket. Ez elég húzósan hangzik, de Miki még annyira kiszámíthatatlan reggel, hogy így egyszerűbb.
Felkelünk, mindenki felöltözik, gyors reggeli, majd fogmosás, és Petit már viszi is az apja kocsival /hát nem győznénk az ökológiai lábnyom versenyen, az tuti, de rengeteg időt spórolunk/, mire visszaér, addigra én az ovisokat már szinte ki is dobtam a lakásból, vagy legalábbis már a cipőhúzásnál tartunk. Ori leteszi a kocsikulcsot, majd a két ovissal elindulnak. Pár perc az ovi, és onnan ő már megy dolgozni.
A délelőttöm nyugisabb. Ahogy Nándink keresztanyja fogalmazott „ilyenkor van szabadidőm házimunkát végezni”. Ezen akkor nagyon jót nevettem, de valójában nagy igazság, minél kevesebben vannak itthon, annál jobban haladok bármibe is kezdek bele. Maximum Miki húzhatja keresztül a számításaimat, mert ölben akar lenni, de olyankor hagyom tovább hízni a porcicákat és a szennyestartót. Az elmúlt egy hónapban még csak egyszer fordult elő, hogy elfelejtetem bevásárolni, de szerencsére gríz és tej volt itthon.
Délután kezdődik a nehezebb része a napnak. Mikivel megyünk a nagyokért. Eleinte először az iskolába mentünk, de Peti fel volt állandóan háborodva, hogy keveset tud focizni, mert olyan hamar érte megyek. Így most először a kicsikért megyünk, majd utána a suliba. Ez babakocsival abszolválva majd másfél órás program, mert útközben minden bokornál megállunk, bár ebben a szép őszi időben ez nem panasz.
Mire Ori hazaér, már leellenőriztem a leckét, bepakoltunk, és jó esetben nyugiban játszunk, mesét nézünk. Rosszabb esetben százszor szétszedtem a veszekedő kölyköket, mégrosszabb esetben már túl vagyunk az esti fürdésen, és vacsorázunk. A legrosszabb eset, hogy egyedül végignyomom az esti rutint eddig egyszer fordult elő, de akkor Ori épp áldomást ivott, szóval igazoltan volt távol…
Este nincs szükségem altatóra, de összességében nem vagyok olyan kimerült, mint Nándi születése után, akkor hónapokig filmszakadás volt esténként, amikor altattuk a nagyokat. Most csak szimplán fáradt vagyok, de bírom a strapát.
Múlt héten túl lettem a szekrények átpakolásán is, ez nagy ruhaválogatás egyre bonyolultabb, és még ki tudja mikor állnak meg a növekedésben a kölykök. Persze amit Peti kinő, azt rakhatom el, amit Nándi kinő, azt rakhatom el. Amit pedig Juju nő ki azt azért rakhatom el, hogy visszaadjam, vagy továbbadjam.
Tiszta szerencse, hogy Ori és én már nem növünk. Vagyis nekem nőtt a lábam… sajnos. Most nézhetem át az összes cipőmet, mert amit ma felvettem és az igencsak nyomta a lábujjamat mire hazasétáltam benne…Mehetek vásárolni, mert gyanítom hiába teszem el a kedvenc cipőimet, nem fogok beléjük visszafogyni…
újratöltve
/2011.10.03./
Annyira gyorsan múlnak a napok, minden nap reggel elhatározom, hogy ma ideülök, aztán valahogy nem jön össze. Vagy ha itt is vagyok, nem tudok írni.
Olyan sok idő eltelt már Miki születése óta, és mégis még nincs három hetes. Kicsit sűrű napjaink vannak.
Miki ugyanis rövid kinn töltött idejében volt már Nagymaroson, családi ünnepségen, Cs-on, ahol kirándult, látta a Balatont, azt apját fürdeni és legfőképpen egész nap aludt a friss levegőn. Volt iskolai olimpián, ahol a nagyobbik bátyja megnyerte az elsősök mindkét futóversenyét, óvodai önkéntes napon aludt, amíg a két középső tesója és az anyja közösségi munkát végzett, /az apja és a legnagyobb tesó addig az iskolában önkénteskedett/. Rendszeresen elhozza a testvéreit az óvodából, iskolából, és roppant mód elégedetlen a wekerlei járdák állapotával. Hiába kaptunk kölcsön egy fújható kerekű luxusjárgányt, azok bizony veszettül ráznak!
Ezek csak a hétköznapi házon kívüli tevékenységeink. Ami kihagytam volna, az az, hogy nem tudom honnan szedtem össze, de atomos hasmenéssel jöttem haza a kórházból. A hazaengedős kérdésre végre nem kellett behazudnom a választ, mert voltam én a wc-n, alig tudtam leszállni… Közben azon gondolkodtam, hogy ha most vallomást teszek, akkor nemhogy haza nem engednek, de átszállítanak a Szt. Lászlóba, amit nagyon nem akarok, de mi van ha megfertőzöm Mikit? Aztán győzött a hazamenni akarás, és úgy döntöttem, hogy adok magamnak egy napot. Otthon elkezdtem szedni probiotikumot, és széntablettát /feladtam az „aminek ki kell jönni, az jöjjön ki elvet”, valamint kekszen és teán éltem két napig. Ezt persze azután, hogy az szüleim által szeretettel hozott hazavárós szoptatós menü elfogyasztása után a mellékhelyiségben töltöttem a délutánt.
Szerencsére túl lettem rajta és senkit nem fertőztem agyon.
Itthon töltött legelső reggelünkön arra ébredtem, hogy valaki borzalmasan köhög, és nincs is ezzel egyedül. A két óvódásunk köhögött veszettül. Orit kérdeztem, hogy mit tud erről, mondta, hogy addig nem köhögött senki. Azonnali kezelésbe vettük őket, és mindenkit nyomatékosan felkértem, hogy Miki arcába ne köhögjön, és próbálja a szeretet megnyilvánulásait a buksi-simogatás és puszilgatásban kiélni. Gondoltam én nagy naivan, hátha megússzuk. Hát nem, de persze ez sem történt egyszerűen.
Kicsit kitérek arra, hogy nálunk, ha kistesó születik mindig hoz ajándékot a nagyobbaknak. Ezt még Peti is elhiszi, nagyon lelkesen adta le a rendelését a pocakomnak. A kisebbek látták, hogy ezt így kell, tehát ők is járultak, és rendeltek. Persze a kívánságok többször változtak, és Miki ezek után már a születése után küldött apróságokat –ezeket akkor vettem, amikor már tudtam, hogy aznap, legkésőbb holnap meglesz a nagy találkozás, és tízperceseimmel keringtem a bevásárlókosarammal, hogy feltöltsem a háztartást. Aztán amikor hazajöttünk hozott kapuskesztyűt, fülbelövést és miniböngészőt.
A nagyok nagyon örültek, és nagyon gyorsan napirendre tértek azon, hogy tesó jött, pici, aranyos, anya szoptat, pelenkázik. Mikivel Nándi is elégedett volt, de az első napokban nagyon mondta, hogy ő mennyire várta, hogy hazajöjjek és én nem jöttem. Vérzett is a szívem rettenetesen, de sajnos most nem tudtam lelépni a kórházból, mert megszigorították a rendszert, és muszáj benn lenni 72 órát.
Próbáltam Nándi lelkét ápolgatni, meg nem kihagyni a két nagyot sem, mindent meghallgatni, odafigyelni és persze nem szétcsúszni már az első 24 órában.
Aztán a második éjszaka Orival egyszerre ugrottunk, ugyanis Nándi elkezdett ugatni. Nem nagyon, nem olyan igazi krupposan, de lehet, hogy csak azért nem, mert időben előrántottuk az inhalátort, a homeobogyókat és a hidegpárásítót.
Másnap jött a gyerekorvos, és mondta, hogy a front miatt több kis betege befulladt. Én azóta is úgy érzem, hogy a roham inkább lelki alapon volt. Ugyanis ahogy inhaláltattuk a gyereket ketten, apa, anya csak vele foglalkozott elkezdett ömleni a könnye és megint mondta, hogy én nem jöttem haza, és az apa volt az anya is…
Igyekszem minden nap elmondani mindenkinek mennyire szeretem őket, hogy igaz, hogy sokszor tincsekben őszülök tőlük és rojtosra beszélem a számat, de ők a világon nekem a legfontosabbak. Remélem, hogy ezek a hangosan elmondott mondatok beléjük ivódnak, és mindig tudni fogják, hogy nálunk, velünk mindig biztonságban vannak, és mindenben támogatást kapnak egész életünkben.
A sok ölelés és puszi megtette a gyógyhatását, és Nándi megnyugodott, a köhögése már hajnalra hurutossá vált, és másnap megjelent már barátom a zöld takony is. Egyszem kislányom szintén gyönyörűségeket fújt ki az orrából.
Mi jöhetne ezek után a történetben, ha nem az, hogy két nap múlva borzalmas fejfájással ébredtem, és hirtelen mozdulatokra olyan volt mintha nagyon sűrű takony folyadék mozogna a homlokomba, arcomban. Nagyszerű, gondoltam, akkor saját magamat is kezelni fogom, és inhaláltam, orrcseppeztem, orrot fújtam és semmi hatása nem volt.
Azt hiszem már vagy hatodik napja fájt a fejem, hol tompábban, hol jobban, amikor úgy éreztem, hogy valaki kiskanállal vájja ki a szemem mögött a koponyám tartalmát. Azt sejtettem, hogy nem egy ér záródott el az agyamban, hiszem ekkorra már szitává lőttem a hasamat heparin injekciókkal, de éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Ekkor barátnőm tanácsára előkotortam az infralámpát. Még jó, hogy teljes gyógyászati kelléktárat gyűjtöttünk be az évek folyamán. És ekkor bizonyítást nyert: bár a gyerekeimben a salvus vizes inhalálás hatására szakadt fel a sok mindenféle, nekem az infrázás várt be. Már a második alkalom hatásos volt. Ojjé: megmaradok. Nyilván este Ori közölte, hogy fáj a torka.
És Mikink ezt a sok miazmát még mindig bírja. Kicsit taknyuszos, de azon már őszintén nem is csodálkozom, mert lehetetlen távol tartani tőle a tesókat. Akik a szájuk elé tették a kezüket köhögéskor, de három másodperc múlva már azzal a kezükkel simogatták az arcát…
Nem, az unalom nem kerülget bennünket… sőt.
És most fogok írni egy nagy vajúdós-szülős bejegyzést. Ezt eddig kerültem, de most úgy érzem, van mit megmondanom róla.
időrendben
itt jön az a bejegyzés, amelyben örömmel tudatom, hogy egy nehéz nap éjszakáján megszületett legkisebb fiúnk, Miklós. 3850 g, és ha jól emlékszem 55 cm volt akkor.
Mondanom sem kell, ennek a bejegyzésnek az elveszett kommentjei fájnak a legjobban...
Azóta kicsit kutakodtam és a google sem találja őket...
cím nélkül, újratöltve
/11.09.12./
És még egy történet, ami a tegnapi stressz adagommal függ össze…
Nem tudom említettem e, de Akarattyára járunk fürdeni. Ez a magasparton van, ami azt jelenti, járművel egy helyen lehet az egész faluban lemenni, egy nagyon meredek úton, ami még kanyarodik is rendesen. Amikor biciklivel jártunk, én nem szívesen gurultam le, pláne, hogy ott volt mögöttem gyerekülés, végig húzta a fékeket, és dünnyögtem, hogy inkább toljuk le a bicókat, ehhez egyszerűen nem elég profi a felszerelésünk. Annyira meredek az út, hogy nem szabad szerintem begyorsulni rajta.
Autóval is kettesben ereszkedek le, igaz nem fékezek, de nem kapcsolok feljebb.
Láttunk már egy két olyan esetet, amikor valaki gyorsan jött le, és az út aljában lévő y elágazásnál én izgultam, hogy most mi lesz, de szerencsére balesetet sosem láttunk… Egészen tegnapig.
Épp indultunk haza, amikor még senkit nem láttunk, de már hallottam, hogy valaki veszettül fékez, csörög a biciklije, majd megláttam egy nőt, aki szemmel láthatóan nem volt ura a kerékpárnak, iszonyú gyorsan jött. Kanyart bevette, majd hatalmas csattanás, és a földön volt…
Odamentünk. Ukrajna típusú száz éves bicikli, középkorú nő, aki szemmel láthatóan nagyon összeverte magát, de nem akar segítséget, zavarban van. Felállt, leporolta magát, és közölte, hogy akkor ő most hazatolja a biciklit Aligára, semmi gond. Addigra láttam, hogy tiszta horzsolás, valamint kiderült, hogy a fején is van egy nagy púp. Én szívem szerint mentőt hívtam volna, akkorát esett, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy kutya baja. Végül rábeszéltük, hogy Ori hazaviszi. Bement a strandra lemosakodni, addig Ori betette a biciklit. Szemmel láthatóan, ahogy a fészerben állt, kitolták, és nekiindultak vele. Gondolom a hatvanas évek óta nem látott a gondos kezeket.
Mi visszamentünk a strandra, és vártuk Orit. Mint kiderült a hölgy nem lakott messze, de az idős anyukájával volt kettesben, Ori még a vonatra is feltette őket. Nagyon sokszor eszembe jut azóta is, nagyon remélem, hogy annak a nagy púpnak, ami a fején lett nem lett semmi komolyabb következménye, vagy ha lett akkor bement a kórházba és megmutatta. Tudom, hogy egy felnőttről van szó, de vajon ilyen esetekben meddig ér a felelősség? Nem kellett volna nekem jobban ragaszkodni ahhoz, hogy azonnal lássa orvos?
Jelentés, újratöltve
/11.09.12./
Jelentem egyben, és nem még nem hordom túl Mikit… Csak már nem vagyok gyorsvonat, és fáradt az arcom, és emiatt biztos furcsa, meg hát jó nagy pocakot cipelek…
Petink péntek reggel rikkantva ugrott ki az ágyból, hogy neki már nem fáj semmije. Előző este megmasszíroztam a húgom utasításai szerint jegesmedveolajjal, majd beültettük egy kád meleg vízbe lazulni, aztán ismét egy kis masszázs következett. Az orvos még javasolta a fájdalomcsillapítót éjszakára, hogy jól aludjon, de bevallom azt elfelejtettem. Nyugodt éjszakánk volt szerencsére.
Péntek délután még láttam, hogy egy kicsit merev a nyaka, de nem panaszkodott, és azóta teljesen rendbejött.
Nándit már múlt hét eleje óta vonyítva viszem az oviba. Itthon már elkezdi a mantrát: „nem megyünk ma oviba, nem akarok oviba menni, anya te is maradj ott az oviban”. Mivel ezt anno Petivel is végigcsináltuk, én vérző szívvel elvonszolom, és otthagyom. Múlt héten az új óvónéni volt, macerásabb volt, de most reggel fogta Kati néni ölbe vette és elvitte. Délután meg ha a múlt heti menetrend szerint lesz, örömmel szalad hozzám, hogy „jó volt ma az oviban Anya! Ezt és ezt csináltuk…!” Szóval bizakodom…Gondolom a változás előszele érintgeti erőteljesen Nándit, mert éjszaka is ellenőriz, hogy merre bóklászom a lakásban…
Hogy kerek legyen a beszámoló Julcsáról is meg kell említenem, hogy a hárpiaságot kezdi tökélyre fejleszteni. Sokszor az apjukkal, csak fogcsikorgatva nézünk össze, ugyanis kicsi lányunk a nemtetszését, azonnali dobhártyaszaggató sivítással jelzi. És nincsenek fokozatok, nincs felkészítő ellenkezés, hanem elkezd rikácsolni. Borzasztó. De olyan komoly problémái szoktak lenni, hogy miért utánozza az öccse. /Benne egyébként különösen sok idegesítőt talál/, vagy amikor én azt mondom, hogy persze csinálom a copfját, csak befejezem az épp elkezdett mozdulatsort. Nos, türelme az nuku.
Ori türelmesen tűri a család széthullását, az esti szétesését nagyon jól lekezeli, nem mer kocsmázni menni, pedig én küldeném, hiszen magamat ismerve nem fogok épp aznap a küszöbön megszülni, amikor ő kapatosan jönne haza. Ha bíztatom, hogy fúúú, most milyen határozottan úgy érzem, hogy ez már kezd „jó” fájás lenni, akkor nem legyint, hogy „áááá, ismerelek, hogy ezt hetekig húzod még”, hanem velem lelkesedik. Aztán szépen elmegy dolgozni, majd hazajön, és eltelt egy újabb nap. Így megy ez nálunk.
Ráadásul minden pénteken elindulunk szépen Cs-ra, pedig három hete már nem is nagyon akart havi matricát sem venni, de szerencsére rábeszéltem.
Lenn a házban jól alszunk, érdekes ott éjszaka sem mászkálok annyit, és nagyon jól alszom kipihenten ébredek reggel, aztán délután szunyókálok még Nándival is.
A Balatonban szerintem tegnap fürödtünk utoljára, mert határozottan hűl a víz. Én szombaton be sem mentem, tegnap pedig combközépig bőven elég volt. A gyerekek persze még lelkesen pancsoltak, de már könnyebb volt őket kicibálni a partra.
A házat annyira belaktuk, és olyan jó rutinunk alakult ki, hogy állandóan azt számolgatom, hogy vajon Mikivel mennyit tudunk még lenn lenni az ősszel… Nem reménykedem, hogy ismét olyan hosszú meleg ősz lesz, mint tavaly, de szeretnék még a kertben kotorászni anélkül, hogy egy összenyomhatatlan labda van a hasamon.
Ori befejezte a garázs három oldalát. Az oldalak alapja is készen van, az aljzatot kell még feltölteni és betonozni, majd az ajtaját elkészíteni. Nagyon jól néz ki. Örülök, hogy a szélezetlen fenyő mellett döntöttünk, egyrészt a költségek, másrészt amiatt, hogy szerintem így sokkal inkább illik a környezetbe. Dió színre pácoltuk, ami szintén segíti a tájba olvadását. Mintha mindig ott állt volna.
Van egy csomó ötletünk még, amit ősszel érdemes lenne megvalósítani. Többek között jó pár virágot szeretnék átültetni: íriszeket és liliomokat, mert hiába a tervezés, nem kerültek jó helyre, nem virágoztak. Vannak viszont olyan részek a kertben, ahol hiányzik egy kis szín, egy kis valami. Ori lócákat szeretne eszkábálni, hogy a kedvenc üldögélő helyekre ne kelljen széket cipelni, van farönköt, én meg ültetek oda egy pár tő virágot, és milyen jó lesz majd jövő nyáron kora este például az árnyliliom illatában nézni a hulla fáradtan bóklászó gyerekeket…
Bővíteni szeretnénk a veteményt is. Ami nagyon bejött idén nyáron, az a paradicsom /rengeteg van!!!!/ cukkini és a zöldbab. Kaptunk ismerőstől paprika palántákat is, amiben én nagyon nem reménykedtem, mert ugye nem tudunk hét közben öntözni, de azok is megmaradtak. Pici, de ehető paprikák lettek rajta.
Volt végül feketeszeder is, és az anyum féle folyton érő eperből is szüretelnek majdnem minden héten a gyerekek. A hagyma nem nagyon nőtt meg. De finom lett, sárgarépa szintén finom, de kicsi, és még benn is van…
A fűszerkertet is ősszel tervezem megalapozni, az évelőkkel, de egyelőre úgy tűnik az a hely amit kiterveltem nem megfelelő, mert arra járunk… A füvön egész jól látszik, hogy merre vannak az ösvények, jövő évtől lépőkövekkel szeretnénk ezeket is kirakni, hogy szebben mutassanak.
Szóval tervek vannak bőven, és ez még csak a kert. A házban nagyobb dolgokat nem tervezünk. Festeni szeretnénk, és a fa részeket is le kell csiszolni, átkenni. Nagyon jó lenne még egy kémény és kályha, de hogy ezt hogy fogjuk kigazdálkodni, az még a jövő zenéje…
Mindezek mellett a cs-i hétvégékben az a legjobb, hogy látjuk, hogy a gyerekek ebben nőnek fel, és rengeteg élményt kapnak ők is. Julcsa állandóan macskázik. Van egy nyeszlett kandúrunk, ami teljesen konzerv kaja-függő lett, és ezért bármit elvisel. Juli most épp két lábon tanítja járni. Ha már nagyon nem bírja a nyúzást, akkor elmegy, de inkább az a jellemző, hogy még patakpartra is elkíséri a gazdáit.
Nándi állandóan dolgozik az apjával. Ha kell betonozik, ha kell kalapál. Amikor Ori téglákat talicskázott, akkor Nándi fogta a kis műanyag talicskát, belerakott egy téglát, és vitte ő is büszkén. Hétvégén azon nevettem, hogy nézte, ahogy Ori levette a felsőjét, majd ő is cibálta le magáról a pólót.
Peti meg a focit rúgja állandóan. Ő nem az a bogarászós, és munkálkodós, mint a tesói, de ha hagyják játszani nagyon jól elvan. Kicsit azt sajnálom, hogy akivel együtt szoktak focizni, mostanában állandóan rivalizálós-egymás szívatásába fordul a dolog, és egyszer csak azt veszem észre, hogy a gyerek egyedül rúgja a labdát és morog. Ha kérdezem mi történt, akkor általában ugyanaz a történet kerekedik ki: „XY azt mondta, hogy… bla, bla, én meg ezt mondtam, de nem is igaz, és”…és akkor vagy az egyik sértődik, vagy a másik…
Az iskola borzasztóan lelkesíti, alig várja reggel, hogy mehessen, délután be nem áll a szája, amikor lemondja az aznapi történéseket, és még a napi szinten feladott színezést is csinálja becsülettel.
Szóval az unalom messze elkerül bennünket. Még engem is, aki ma még semmi értelmeset nem csinált…
Napi stressz adag, újratöltve
/11.09.08./
Megvolt, köszi!
Megyek Petiért az iskolába, és ahogy közeledem az udvaron a focipályához, látok egy furcsa mozgású kisfiút. Mint egy kis Quasimodo, teljesen féloldalas, de rúgja a labdát piszkosul. Aztán leesik, hogy Petit nézem. Víz lever, pocak feszül, integetek a gyereknek, hogy jöjjön…
Az előzmények hajnalra nyúlnak vissza: a pocsék éjszakámat Nándi is fűszerezte mászkált, engem akart. Amikor 4 körül kísértem vissza az ágyába, hallom, hogy Peti is szipog, motyog. Megyek oda, és azt látom, hogy a gyerek kucorog az ágyban, és nincs rajta pizsifelső. Nagyszerű, felébresztettem, majd orrot fújattam vele, és megkértem, hogy öltözzön fel. Reggel úgy ébredt, hogy fáj a nyaka. Én felvilágosítottam, hogy elaludhatta, mert nagyon összekucorodva aludt. Kicsit még morgott, de aztán szó nélkül, és normális testtartással elvonult az iskolába.
Délutánra már a karját is nehezen emelte, és fejfájásra s panaszkodott.
Rohantam vele az orvoshoz… Aki megnézte és közölte, hogy el is aludhatta, de vírus is lehet. Kenjem, masszírozzam, ha holnapra rosszabbodik, akkor menjek vissza… Én inkább a másik megoldást választanám, a „két nap alatt javulnia kell”-t…
cím nélkül, újratöltve
/11.09.07./
Az ígéret szép szó, de én napok óta csak húzom, csak halasztom az írást… Valahogy nem jönnek a szavak…
Annyi minden kavarog bennem, de legfőképpen az, hogy már nagyon, nagyon szeretném, ha kibújna belőlem ez a baba. Ugyanakkor tudom, hogy valamit nekem kellene tennem, hogy őt elengedjem…
Kicsit furcsa arról írni, hogy a negyedik babánál ez és ez a dolog gyötör, mert traumaként mindig bennem van az előző baba elvesztése, de nem foghatok mindent rá…
Túl vagyok egy újabb testileg átlagosan megterhelő várandósságon. Értem ezalatt a szokásos nyűgöket: első trimeszteres rosszullétek, majd a gyomorégés, aztán amikor gömbölyödik az ember jön az ülőidegzsába, és végül a nemalvás.
Az orvosi leleteim szerint tökéletes fizikai állapotban vagyok, odafigyeléssel étkeztem, nem híztam sokat, bár nem sportszerűen, de elég sokat mozgok, stb, stb. A visszereimet sem hanyagoltam el: hordtam a harisnyákat a legdöglesztőbb melegben is, azon kívül, hogy rondák nem fájnak.
Mégis ez a várandóság teljesen más volt, mint az előzőek. Az első eufórikus pillanatokat leszámítva sokat szorongok, szorongtam. A baba egészsége miatt legfőképpen. Most meghallottam az összes rémtörténetet, eljutott hozzám minden negatív információ, és hiába akarom kizárni ezeket a dolgokat, nem megy.
Nem írtam róla, de én, aki túlhordtam három gyereket kétszer hittem azt, hogy koraszülött babát fogok világra hozni. A 26. és a 32. héten egy-egy front hatására olyan fájásokat produkáltam éjszaka, hogy elgondolkodtam azon, hogy menni kell e a kórházba. Ilyenkor nemcsak a fájások jöttek, de a hideg verítékes félelem is, hogy most mi lesz. Reszkettem, hogy szülni fogok, és találkozom a bennem növekvő babával.
39. hetet töltöm és azon kívül, hogy egyre pocsékabb éjszakáim vannak, mászkálok a jóslókkal, semmi jele annak, hogy Miki tervei között lenne a velem való találkozás. A múlt héten összeszedett hasmenés miatt reménykedve mentem a bábámhoz, hátha azzal bíztat, hogy félig már ki is lóg belőlem, de maradt minden a régiben.
Szedek homeopátiás bogyókat, és most találtam egy szorongásoldó golyót is, amit a szüléstől félő kismamáknak ajánlanak.
Csapongok össze vissza, nem is arról írok, amiről szándékoztam… De valahogy a mélyre kell ásnom, mert érzem, hogy saját magamban van egy gát, ami megakadályoz abban, hogy Miki elindulhasson…
Peti iskolába megy, újratöltve
/11.09.01./
Vagyis ment, reggel, én kísértem.
Bár tegnap még délben sem tudtam elképzelni, hogy ma bárki nálunk fitten frissen talpon lesz, de csodával határos módon így lett.
Tegnap délután Peti már jobban volt, és elkezdtem őket etetni keksszel, ropival, és kora este mindenki kapott egy jégnyalókát, amolyan próbaképp. Senkiből nem jött ki, és én nagyon reménykedtem, hogy az éjszaka is nyugodt lesz.
Nyolc órakor már tereltem a népet aludni, tiltakozás nem is volt, elfáradt mindenki rendesen. Utána én lejöttem és összekészítettem mindenkinek a mai ruhákat. Kivasaltam az ünneplőt, majd engem is húzott az ágy rendesen.
Reggel Peti vidáman jött le az emeletről, kicsit hóka még, de farkas éhes volt, úgyhogy kapott megint kekszet, meg teát, és pakoltam neki egy sajtos kenyeret is.
Egyetlen olyan pont volt a reggelben amikor Petyó mégsem tartotta olyan jó ötletnek az iskolakezdést: amikor meglátta, hogy milyen gatyát kell felvennie. A klasszikus iskolai ünneplős nadrág kiverte nála a biztosítékot. Alig tudtuk az apjával megmagyarázni neki, hogy milyen jól áll neki és, hogy csak az évnyitón kell viselnie, mert utána átöltözhet.
A könnyezés megvolt, de már az ajtóban, amikor kiléptünk, és ott állt az én nagy kisfiam, iskolatáskával, félszeg izgulós mosollyal. Meg persze még jó párszor, az iskola előtt, a z osztályteremben, az ünnepségen, és amikor ott hagytam.
Ő persze nem sírt, csak akkor kámpicsorodott el amikor mondtam neki, hogy talán az évnyitó után hazajöhetne, mert elég sápadt. Ezen teljesen kétségbeesett, hogy ő nagyon jól van, és ott is akar ebédelni az iskolában. Hát azért a menza nem túl diétás, de a tanító nénit megkértem, hogy ne hagyja petit enni, ha olyan az étel.
12-kor a kicsikkel mentem érte, és egy lelkes hazajönni vonakodó gyereket vonszoltam haza, akinek be nem állt a szája.
Összeomlás újratöltve
/11.08.31./
Van ugye ez az állapot. A terhesség, ami szerintem az utolsó hónapra tehető egy várandósságból. Amikor az ember lánya, már rosszul alszik, nehezen mozog, fizikailag korlátolt egy csomó mindenben. Ugyanakkor állandóan befelé figyel: rendben mozog e a baba, miért fáj, most és hol fáj. Egyáltalán jó e a fájás= van e értelme. Gyakrabban jár orvoshoz/szülésznőhöz, és állandóan csak a jeleket lesi.
Mindez mellett az életünkben egy másik nagy esemény is közeledik: a legnagyobbam iskolás lesz. Már írtam, hogy mennyire készülünk, hogy a tárgyi dolgok már szépen össze vannak rakva, lélekben pedig próbálunk felkészülni.
És akkor jön a RÉM. A kisgyerekes szülők lidérces álma, a hányásfosás. Először az ember gyomorrontásnak gondolja, jól letolja a gyereket, hogy habzsol, de amikor bő egy nap múlva éjszaka az egyik gyerek nem tud leszállni a wc-ről, a másik pedig kirakja a vacsoráját, és ő biztos, hogy nem habzsolt, akkor a dolog kezd gyanússá válni…
Aztán az ember lánya felváltva rohangál maga is, közben izgul a pocaklakó miatt, ápolja a rosszul levők egyikét, és közben legszívesebben valahol máshol lenne…
Holnap évnyitó.
Bíztat az orvos, az igazgató, és én is annyira remélem, hogy el tudunk menni, de bakker… miért így????????
Hát sajnos
nem tudom visszatölteni a bejegyzéseket a a googlereaderrel. Bizonyára én is béna vagyok és időm sincs annyi, hogy elszórakozzak vele.
Általában mentem a bejegyzéseket wordbe is /mert a blogolás hajnalán még nem volt ilyen klassz kis szerkesztőablak, és meg is szoktam/, de természetesen most, ha csak egy gyors bejelentkezést szeretnék, akkor azt nem mentem.
Már ellenőriztem, hogy mit tudok visszatölteni és a hosszabb szösszenetek meg is vannak, majd idővel visszakerülnek.
Persze Miki születésének bejelentése nincs meg, és a mi a legfájdalmasabb az a kommentek elvesztése.
Hát ez van, nagyon sajnálom. Tudom mindig ezt írom: amint lesz időm, majd jövök. Egyelőre ez a legkevesebb, amivel rendelkezem...
No és hol vannak a kicsik délelőttönként?
Hát az oviban!!!!
Hétfőn reggel felpakoltuk a gondosan összekészített dupla tisztasági csomagot. A két ovis zsákot, pótruhákkal, az ovis váltószandikat és elindultunk.
Nándim leült a helyére, átvette a szandiját, majd beszaladt a csoportba. Amikor az óvónéni kérdezte, hogy nem ad e puszit, kelletlenül visszajött és puszilt.
Kicsit tipródtam az ajtóban, hogy most mit tegyek, kell e valamit megbeszélnem, aláírnom, vagy bármi.
De csak elküldtek, jöjjek ebéd után, ha esetleg valami lenne, hívnak. De nem hívtak, sőt Nándi kikérte magának, hogy nem alhat ott. Azt hiszem az ovi kicsit túl lett misztifikálva a nyár folyamán…
Persze aggódom, hogy mi lesz, ha majd tényleg ott kell aludnia, ha majd megkezdődik a nagyüzem, és nem csak negyed gőzzel működik az ovi, de egyelőre csak a pozitívumokat látja a gyerekem: végre nem csak perceket tölthet ebben a csodás intézményben, ahol évek óta csak vágyakozva nézhette milyen jól érzik magukat a tesói.
#314
Mivel a nagy várandós poszt még várat magára –össze kell egy kicsit szednem magam, hogy ne csak nyígás legyen -, inkább írok egy más témában…
Legutóbbi posztomban írtam, hogy elkezdtem a bevásárlást Peti iskolakezdéséhez. Örömmel jelentem, hogy újabb sikertelen körök után, félig az agyvérzés határán sikerült tornacipőt venni.
A dolog végül úgy zajlott, hogy egy este rájöttem, hogy Julcsának is kell váltószandi az oviba, és Petinek is az iskolába, és Nándinak vajon találok?
Első körben végignéztem a Petiről maradt szandikat, úgyhogy Nándinak lett is egy alig használt bőr hárompántosa /azért annak is van előnye, hogy Peti lába évente 2-3 számot nő/. Aztán másnap reggel egy kis lelki felkészítő után, beültettem a három gyereket a kocsiba, és elindultunk cipőt vásárolni. Sportáruház: nulla siker, cipőbolt: nulla siker. Épp úton voltam egy harmadik helyre, amikor arra a következtetésre jutottam, hogy hülyevagyokén, hogy ilyen helyeken próbálkozom, irány a kínai!
És láss csodát. Két másodperc alatt találtam Julcsának egy jó kis bőr béléses bézs-rózsaszín szandált, majd amíg ő próbált elmentem tornacipőt vadászni. Találtam is négy állati nagy –és büdös- tárolót, ahol nekiálltam kotorászni, megint csak sikertelenül. Elkaptam viszont egy bóklászó eladónénit, aki miután felmérte, hogy három izgága gyerek, pocakos anyuka, közölte velem, hogy előző nap jött áru, megnézi a raktárt. Pár perc múlva már hozta is a fehér tornacipőt nagy boldogan.
Választottam még Petinek is szandált a férfiosztályon, meg futtában egy tornagatyát és nagy boldogan távoztunk. Rá kellett jönnöm, hogy a 790 Ft-os tornacipőben lévő lopásgátló nem túlzás! A nehezen megszerzett kincs azóta is a gangon szellőzik. Rutinos iskolásgyerekkel rendelkező anyukák megnyugtattak, hogy hiába szellőztetem, hónapokig büdös lesz. Ojjé.
Ezek után kutatómunkába kezdtem, vagyis kiolvastam az összes bedobált akciósújságot, és megállapítottam, hogy nem fogok hipermarketben tanszereket vásárolni, hanem elmegyek a papírboltba és ott megveszem az összeállított csomagot. Miután három gyerekkel abszolváltam az ovis és iskolás tisztasági csomagba való motyók összeszedését, a papírboltban eltöltött bruttó 5 perc ajándéknak tűnt. Igaz ez elég volt Nándinak arra, hogy lepakoljon cca. 15 hegyezőt, és megtalálja a lufikat.
Bevásárlás kipipálva. Persze itt még nem dőlhetek hátra elégedetten, hiszen mindent szépen össze kell pakolgatni, feliratozni, és majd akkor jut eszembe hat elfelejtett dolog, és gondolom az első hetekben az iskolából is kapok még listát.
Elhelyeztünk mindent szépen Peti íróasztalán, megnézegettük a dolgokat, és olyan jó volt látni, hogy a nagyfiam kezd nagyon lelkes lenni az iskola tekintetében. Szépen berendezte a tolltartót, és mindent megkérdezgetett, hogy mire való, még azt is, amiről nekem sincs fogalmam. /Hogyan fognak számolni a koronggal és a pálcikával, és mire kell majd két darab dobókocka/
Ma délelőtt pedig feltettük az i-re a pontot: Ott díszeleg mindenen a neve. Kenguruföldre távozott kedvencszomszédasszonyom útmutatása alapján gyártottam egy csomó Orifia Péter öntapadós feliratot, mindenféle betűméretben, hiszen még a ceruzák sem maradhatnak név nélkül, és ma egész délelőtt ragasztottunk. Összeraktuk a matematika- és a rajz dobozt, aztán elbeszélgettünk mindenféléről. Szerdán átvesszük a könyveit, és akkor fogjuk bekötni a füzeteket is.
Szeptember elsején pedig én kísérem el a tanévnyitóra. Vajon meghatódom majd, vagy meghatódom?
Kisebbik oroszlánom
Három éves lett. Ilyenkor mindig azt írom, hogy hihetetlen, de tényleg így van. Az ember lánya emlékszik arra, amikor még csak egy pajzán gondolat volt az adott gyerkőc, emlékszik arra, amikor először tudatosodott, hogy igen, Ő már ott van, egy kis mákszem, és ahogy nő, egyre inkább változtatja maga körül a dolgokat. Aztán megszületnek.
Nándink maga választotta meg az idejét, bár azt hiszem, hogy ha nem töröm be az autó hátsó szélvédőjét megvárta volna ő is, hogy kiebrudalják a kis fészkéből. Megszületett és 45 percet ordított bele a világba, szürcsögéssel és szopizással megszakítva ezt a tevékenységet. Az első és legnagyobb meglepetésünk vele kapcsolatban nem is a hangerő volt, hanem a kinézete. Persze első pillanatban látszott rajta, hogy ő is a mi kutyánk kölyke, de kopasz volt! Két nagyhajú csecsemő után született egy szinte kopter babánk, a feje búbján volt egy tincs, ami viccesen állandóan égnek állt.
Mindenki arra készített fel, hogy a harmadikok amolyan ajándék-gyerekek: türelmesek, hiszen tudják, hogy nekik várni kell a sorukra, simulékony természetűek, kedvesek.
Nándibándi kedves, nevetős gyerek, de roppant távol áll tőle a türelem és az alkalmazkodás. Fél évig tartott mire beintegrálódott az Ori családba.
Én azalatt heti szinten hatszor ébredtem hajnalban az előző napi ruhámban, amíg rá nem szoktam arra, hogy a gyerekekkel fogat mosok, kellemetlen szájszaggal…
Igaz cserébe sokkal könnyebben fogzott, bár lehet, hogy ez a gengszterlánc miatt volt, ami a nyakában lógott négy hónapos korától.
Enni mindig is szeretett, és most is imád. Teljesen olyan mint az apja, szétveti az ideg ha nem tud asztalhoz ülni, akkor amikor kitör rajta az éhség. Nem is nagyon tudok olyan ételt, amit ne enne meg, gondolom ez az oviba kerüléssel gyökeresen meg fog változni- így volt a testvéreivel is.
Más szempontból is apjafia: szeret barkácsolni, szerelni. Segít, és kitartóan segít. Pár hete téglát pakolt Ori Cs-on, és Nándi fogta a kis talicskáját, és egyenként tolta a kert aljába a téglát. Miki szekrényét is úgy raktuk össze, hogy ő csavarta be a csavarokat.. Érdemes neki konstruktív feladatot adni, mert ha nem kap, akkor meglepetéseket okoz. Nyár elején például kiszerelte az egész zárat a garázsajtóból. Ilyen akciókat rendszeresen végrehajt, és a számonkérésre csak annyit mond: „én szerelek, szerelőbácsi vagyok”.
Magas és egyre nyurgább, lassan elnövi a vasgyúróságot. Magasabb, mint a korosztálya, de ez mindhárom gyerekre jellemző. Ő is kékszemű, de nem olyan szőke mit a tesói, sőt az én bőrömet örökölte, megsüti a nap, és gyönyörű barna lesz.
A nagymozgása tökéletes, fut, ugrál, biciklizik, bárhova felmászik, majd lemászik. A finommozgásával sincs probléma: legalábbis a csavarhúzó-kezeléséből arra következtetek. Rajzolni ő sem szeret, néha firkál, de hamar megunja.
A beszéde teljesen érthető. Ő sem kezdett el hamar beszélni, bár ez a verbális kommunikációra korlátozódott nála is. Már egy éve pár szóval és az összes nonverbális eszközzel tökéletesen bánt. Ez idén januárban kezdett megváltozni, azóta egyre bővül a szókincse. Vannak még mindig érthetetlen szavak, de ha megkérem, hogy mondja el másképp, amit szeretne, mert nem értem, akkor addig magyaráz, amíg szót nem értünk.
Mondókákat sosem mond, viszont ő is nagyon szeret énekelni, és sokszor hallom, hogy magában –játék/szerelés közben- dalolászik.
Nagyon igényli a társaságot, szívesen játszana a tesóival, de ha nem veszik be a játékba, akkor rombol, remélem, hogy az oviban gyorsan talál kis barátot, aki a korosztályába tartozik.
Mit írhatnék még róla? Az én legkisebb babám egyre nagyobb fiú. Igazi kis hároméves, a dackorszak minden „tünetével” megáldva, de csodálatos látni, ahogy egyre inkább megnyilatkozik, hogy milyen emberkévé válik.
Közben azért haladunk…
Petinek berendeztük a tanulósarkát. Ahogy ő mondja a szobáját. Jövőre sem leszünk meg építkezés nélkül, be kell fejeznünk a felső szintet, a jelenleg dühöngőként működő nagy teret két kicsi szobára osztjuk szét. A két nagyunk már most örül a saját szobának. Kíváncsi vagyok, mennyire lesznek használatban, ugyanis este eszükbe sem jut, hogy külön aludjanak…
Szóval Peti megörökölte anyukám régi íróasztalát, vettünk neki hozzá egy széket, és gyurmaragasztóval elé ragasztottam egy Európa térképet. Ő felvitte a kis motyóját, az oviban kapott ballagási ajándékokat, egy rakás ceruzát, és azóta minden nap magától elvonul egy kicsit „dolgozni”.
Voltunk kettesben egy maratoni délutánon, vettünk iskolatáskát és tolltartót, három helyen próbáltam venni fehér /37-es!!!!!/ tornacipőt, reménytelenül, fehér trikót, iskolába járó cipőt sikerült venni.
Hátra vannak még a tanszerek, ezt nagyon sok helyen néztem, kérdezgettem az iskolás barátok anyukáit, miről mi a vélemény, mi a legjobb, legköltséghatékonyabb. Végül úgy döntöttem, hogy a környékünkön lévő írószerboltban veszek meg mindent, ott van kedvezmény, és ahogy néztem nem igazán spórolnék azzal sem, ha hatféle multiban vásárolnék. /Pláne, hogy felhívták a figyelmemet arra, hogy nem mindegy még a füzet minősége sem… A ceruzákról tudtam, de hogy a vízfesték, füzet is változó minőség azt nem gondoltam volna…./
Azért van még így is min agyalni, mert bár nagyon szeretem a D. betűs sportáruház termékeit, de nem értem, hogy miért került egy tornagatya 1690 Ft-ba?
Aztán ott az uzsonnásdoboz, és számos egyéb apróság kérdésköre.
Már nagyon rakom a fészket. Elértem a szennyes alját, ami azért ritka eset nálunk. Sőt a páratlan zoknik is találkoztak.
Miki szekrénye megvásárolva, kicsi ruhák kimosva, részben kivasalva. A kis ágytoldalékunk is visszajött, az emeleten várja, hogy összerakja Ori.
Kórházi tatyó nagyjából összepakolva, bevásároltam a gyerekágy elejére is amit szükségesnek találtam.
A naptár teleírva, hogy milyen elintéznivalók vannak a hó végéig. Az én közérzetemet hagyjuk, azt hiszem erről majd írok egy nagy összefoglalót.
Közben ismét öt gyerekkel vagyok. Ez sokszor bonyolult, máskor pedig egyszerűbbé teszi az életem. Tegnap nagyon bevállalós voltam. Kimentünk mindannyian az Állatkertbe. Nem tudtam ellenállni annak, hogy csak a saját jegyemet kell kiperkálni. A 145. évforduló alkalmából a 145 cm alatti gyerekek ingyen bemehettek. Hatalmas tömeg volt, de ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, és a gyerekeket is nagyon meg kellett dicsérnem: mindenki szót fogadott, senki nem nyafogott, tényleg nagyon jól sikerült délelőtt volt. Délután pedig Nándival aludtam egy jót, amíg a négy nagy bámulta a tv-t csendesen. Ők sem nagyon akartak már ugrálni.
Az pedig külön élmény volt, hogy amikor hazajött Ori, egymás szavába vágva mesélték az élményeiket.
A sok készülődés mellett ünnepeltünk is, tartozom egy három és egy harminckilenc című bejegyzéssel is. Remélhetőleg Miki engedi, hogy üljek annyit itt a gép előtt, mert míg a többiek kívülről zargatnak, ő egyáltalán nem gyengéden belülről masszírozza a hasfalam…
#311
Legeslegkisebb "kicsikénket" ma csekkolták Uh-on. Én természetesen megint egy heveny hasmenéssel indítottam a napot. Úgy látszik ez már így marad, hogy ha a bennem növekvő gyerek fejlődésének ellenőrzése a program, akkor a frász kerülget rendesen.
No de Miki, az rendes Ori gyerek. Minden mérete kerek három héttel nagyobb mint a számított idő szerint. Márpedig nem idősebb az biztos /és a mérvadó 12. heti Uh-on még akkora volt mint a naptár szerint/. 2800 g-ra saccolták és még van 8 /10/ hetünk együtt. Szóval számíthatok egy újabb négy kiló feletti gyerekre.
Látni nem láttam, mert már olyan gépen nézik az ilyen nagy babákat, amihez nincs két monitor, de megnyugodtam, minden rendben őkelmével. Fejvégű, jókora kölök.
